ENGLISH
Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

I. MinŐrség Évadnyitó Találkozó - 2019.03.28.

4 nap Mesefaluban

Öt hónap telt el a legutolsó „ottalvós” találkozó óta, úgyhogy sokan nagyon vártuk már az újabb lehetőséget a hosszú, aktív minis pihenésre. Volt persze azóta egy évadzáró, egy újévi minizés, egy alkatrészbörze és egy 60 km-es túrával egybekötött tisztújító közgyűlés, de talán nem vagyok egyedül, ha azt gondolom, az igazi közösségépítő potenciál ezekben a hosszú hétvégés találkozókban rejlik, a konvojos utazásokkal, közös szállással, közös reggelikkel és vacsorákkal, esti sörözésekkel és tábortüzekkel együtt. Mert az ilyen alkalmakkor van lehetőség mindenkivel, akivel az ember szeretne, tartalmas beszélgetéseket folytatni és értékes időt tölteni, közös élményeket átélni, amelyek később újra és újra előkerülő vidám sztorik formájában adják ennek a baráti közösségnek az összetartó erejét.

Már előre borítékolható volt, de így utólag teljesen nyilvánvaló, hogy Gojónak sikerült megtalálni mindehhez az egyik legmegfelelőbb helyszínt „az Őrség gyöngyszemének” is – méltán – hívott Szalafőn és környékén. Az is biztos volt, hogy újdonsült elnökségi tagunk apait-anyait bele fog adni azért, hogy minél tartalmasabban, a programokat és a kosztot-kvártélyt tekintve is a lehető legkellemesebb körülmények között tölthessük ezt az évadnyitót – amely ennek a kiemelten fontos jubileumi évnek a méltó felütése is volt egyben –, és ebben sem kellett csalódnunk.

Hogy mennyire van igény a fent említett értékes időre egymás társaságában, azt mi sem bizonyította jobban, mint hogy a találkozó hivatalosan már csütörtökön elkezdődött egy tábortüzes szalonnasütéssel a Boronaház udvarán, és 11 Mini legénysége – tehát a résztvevők közel fele – „ha már részt veszünk, vegyünk részt rendesen” alapon élt is a lehetőséggel. Sajnos fájó szívvel, de nekem erről le kellett mondanom egy csütörtök esti kötelező program miatt, de jelképes mennyiségű alvás után kora hajnalban nekivágtam a 270 km-nek, hogy reggelire odaérjek, és a programokban gazdag pénteknek már egy percéből se maradjak ki.

Annál is inkább, mert az első célpont a – Magyarországon biztosan, de talán a világon is – egyedülálló veleméri Szentháromság-templom volt, amelyet mindenkinek látnia kell egyszer, aki fogékony a történelemre és a kultúrára. „A fény templomának” is nevezett Árpád-kori templom különlegességei – csak a legérdekesebbeket említve – a freskói, és még inkább azoknak az ablakok elhelyezéséből, méretezéséből, kialakításából és tájolásából adódó megvilágítása, amely különleges dátumokhoz (napfordulókhoz, ünnepnapokhoz) igazodva borít fénybe egy-egy kapcsolódó témájú freskót. A magunkfajta földi halandó számára a legérdekesebb pedig kétségkívül az a jelenség, hogy ha színes ruhában a főhajó három ablaka elé állunk egy bizonyos pontra, az előttünk lévő falat úgy borítja ugyanolyan színbe a ruhánkról visszaverődő fény, mintha erős, színes lámpával világítanánk meg. (Igen, persze, hogy „kiraktuk” a magyar és az angol zászló színeit.) Mondanom sem kell, osztatlan sikert aratott a fények játéka, amit – megdöbbentő – több mint 700 évvel ezelőtt álmodtak meg elődeink.

Ezután a szomszéd faluban, Szentgyörgyvölgyön volt jelenésünk Csótár Rezső fazekasmesternél, aki a kertjében fogadta Minijeinket, és jó házigazdaként természetesen saját készítésű kerámia butykosból és stampedliből kínált bennünket házi bakszar-pálinkájából. (Nem kell megijedni, a bakszar egy körtefajta, és hogy nem szar, azt bizonyítja, hogy Zsiráf csekély tíz litert vásárolt belőle.) Azon kívül, hogy a mester felcsaphatna standup-komédiásnak is, olyan dumája van, a fazekasmesterséget is nagyon érti, és műhelyében persze nekünk is lehetőségünk volt kipróbálni a korongozást. Miután itt jól el is ment az idő, visszatértünk Szalafőre az Őrszem Fogadóba, ahol nagyszerű háromfogásos ebéd várt bennünket (gazdag húsleves, vadpörkölt dödöllével és túrós-meggyes rétes, kiváló volt, különösen a középső).

Ebéd után a pityerszeri skanzen elé vonultunk fel a Minikkel, ahol újabb barátok csatlakoztak kis csapatunkhoz. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy tisztázzuk, mi is az a „szer”, illetve szeres településszerkezet, ami az őrségi tájra oly jellemző. A néprajzi és településtudományi alaposságot nélkülözve annyit érdemes róla tudni, hogy a szerek néhány házból álló, dombtetőkre épült településrészek, amelyek laza együttese alkotta és alkotja ma is az egyes településeket (Szalafőt például Alsószer, Csörgőszer, Felsőszer, Gyöngyösszer, Papszer, Templomszer és Pityerszer), így szellős, tájba simuló képet nyújtanak boronaházas építésű, fa szerkezetű házaikkal. Ez utóbbiakból meg is néztünk néhányat közelebbről a skanzenben, ahol az Őrségi Nemzeti Park munkatársától a szerek jelentésén kívül azt is megtudtuk, mi az a tóka, a kástu vagy a kópic, mire való a macskalyuk, és miért mondta azt az őrségi ember hajdanán, hogy „Azé’ van a börü, ne kelljen menni körü’!”. Aki ott volt, tudja, aki nem, járjon utána! :)

Már ez se kevés kultúra egy napra, de még nem volt vége: a meghirdetett fakultativitás ellenére gyakorlatilag minden Mini együtt látogatta meg a felsőszeri tökmagütőt (igen, a Toldiból ismerős olajütővel készítenek tökmag- és más olajokat) és az ispánki kézműves csokoladémanufaktúrát is, mielőtt visszatértünk a bázisul szolgáló Gatter Fogadóba. (A gatter vaskeretbe illesztett, több vágólemezű fűrészgép, amellyel egy farönkből egyszerre több, azonos vastagságú deszkát lehet vágni. E célra szolgált az épület – sőt, a hatalmas fűrészgép ma is látható –, mielőtt gondos kezek hangulatos falusi szálláshellyé alakították. Az egésznek a bájához az is hozzájárul, hogy a nyitott tetőtérben két kedves denevér is lakik kvázi velünk egy fedél alatt.) Itt aztán kulináris művelődésünk újabb fázisához érkeztünk, midőn vacsora előtt Buzás Attila Sándor magyarszombatfai sajtkészítő mester tartott nekünk előadást a kézműves sajtmesterségről, és meg is kóstolhattuk kiváló, kecsketejből készült sajtjait. Ez meg is adta az alaphangot a csülkös-babos káposztához és az azt követő jó hangulatú italozáshoz, beszélgetéshez. Sajnos én magam a két óra alvás miatt nem bírtam valami jól a strapát, úgyhogy már éjfél előtt aludni tértem.

Másnap újra szép napsütésre ébredtünk, ami szerencsére az egész hétvégét végigkísérte. A szombati program egy minis három ország túra volt, ami kézenfekvőnek is tűnt, ha már egyszer pár kilométerre vagyunk az egy híján 100 éve meghúzott magyar-szlovén-osztrák hármashatártól. Az itiner szerint 147 km volt a napi penzum, és az első megállónk mindjárt nagyon különlegesre sikeredett: a Lendva melletti Hosszúfaluhegyen néhány éve átadott, futurisztikus Vinarium kilátótornyot céloztuk meg, ahol nagyon szép szlovén Minik is csatlakoztak hozzánk. (A személyes kedvencem a régi motorosok körében jól ismert Gregor Obronek gyönyörű szürke Travellere volt.) A torony 50 méteres magasságát bűn lett volna nem kihasználni, úgyhogy Gojo a jubileumi évre reflektálva 60-as szám alakúra logisztikázta az autóinkat, majd irány a torony teteje, hogy megnézzük, hogy sikerült. Jól! :) Márk – aki egész hétvégén az egyik házigazdánk és útikalauzunk volt – pedig a drónját is segítségül hívta, hogy minél lélegzetelállítóbb fotók és videók szülessenek az eseményről. (A végeredményt ITT lehet megtekinteni.) A toronyból egyébként is nagyszerű a kilátás, négy ország – az említett három mellett Horvátország – tájain kalandozhat az ember tekintete, és ha nagyon mereszti a szemét, még a Balatont is láthatja a határon túlról, ami nekem különösen nagy élmény volt.

Miután a szédítő magasságból ismét leszálltunk a földre, és mindenki megkávézott, folytattuk a túrát, aminek a java része még előttünk állt. Kis szlovén és osztrák falvakon, kanyargós, szűk hegyi utakon és alig járt kis határátkelőkön keresztül jutottunk vissza Magyarországra, ahol Apátistvánfalvát, azon belül is a határőr múzeumot vettük célba. Itt volt némi fejfájás, miután tízből kilenc Mini alja fennakadt a múzeum udvarának kapuján, de a többségnek nem okozott maradandó sérülést, és reméljük, a nagy ijedtség után Balázs Minije is rendben van már. (Miután simán lenyomta a találkozó hátralévő részét is, valószínűleg igen.) A Magyarország EU-csatlakozását követően részben okafogyottá vált, részben a rendőrségbe olvadt és 2008. január 1-én megszűnt szervezet történetének és munkájának emléket állító tárlatot végül egy tízszeres túlerőben lévő motoros túra mezőnyével együtt tekintettük meg, akiknek az érkezése mindenkit váratlanul ért, és egy kis zavart is okozott, de aki kíváncsi volt a látnivalókra, az így is meg tudott nézni mindent. A legkülönlegesebb kiállítási tárgy az evidens egyenruhák, sapkák, fegyverek, sorompók és őrbódék mellett – főleg a magunkfajta benzinvérűek számára – kétségkívül a kilenchengeres, 260 lóerős csillagmotorral hajtott, szovjet gyártmányú mocsárjáró, egy Tupoljev A-3 aeroszán volt, amely vízen, jégen és havon 1970-től 1980-ig őrizte a Fertő tavat és környékét.

Miután már mindenki nagyon éhes volt, itt nem időztünk túl sokat, hanem nekivágtunk az utolsó etapnak, aminek a vége a nem messze, csodálatos fenyőerdők ölelésében fekvő Hársas-tónál volt. Itt Márkék helyben, frissen készült sajtos-tejfölös lángossal vártak minket, amelyből – mindenre gondolva – még laktózmentes és helyi különlegességként őrölt tökmaggal bolondított verziót is választhattunk. Elidőztünk volna még órákat e mesebeli helyszínen, szép napsütésben beszélgetve, és a csapat nagy része így is tett, de mivel két napja az a hír járta a faluban, hogy fél 4-kor RSE-Szalafő – Pankasz KSK szomszédvári rangadót rendeznek „otthon”, páran felkerekedtünk, hogy sporthorizontunkat tovább tágítva megnézzük magunknak, milyen az élet a megye III-ban itt a végeken.

Már az első félidő közepén jártunk, mire odaértünk, és öt Minivel a pálya széléhez parkoltunk, néhány pillanatra elterelve mind a nézők, mind a játékosok figyelmét a pályán zajló eseményekről, de aztán helyre állt a világ rendje, mi is elfoglaltuk helyünket a „nézőtéren”, és így szemtanúi lehettünk, ahogy beindul a szalafői henger. (Előzetesen csak azon aggódtunk, hogy a kék találkozós póló nehogy véletlenül az ellenfél színeihez passzoljon, de szerencsére a Szalafő pont kékben, a Pankasz fehérben játszott.) A félidőben 4:0-át mutatott (volna) az eredményjelző (ha lett volna), én pedig gyorsan a mérkőzések alatt büféként is üzemelő Őrszem Fogadóba siettem, hogy a második félidőre már rendelkezésre álljon az elengedhetetlen sör és szotyi is. Itt megtudtam, hogy azért ilyen nagy a különbség, mert a Pankasz csak tíz emberrel játszik, és nem kiállítás miatt, hanem ennyien tudtak csak eljönni, mert a csapat fele civilben muzsikus, és ma fellépésük van. :) A szünet után gyorsan jött az ötödik gól is, és most már azon izgultunk, hogy legyen stílszerűen 60, azaz 6:0. Ezt ugyan a dicséretesen küzdő Pankasz meghiúsította, mert egy szép támadásból megszerezte a becsületgólt, de a 6:1 így is összejött. A tabellán elfoglalt helyezés és pontkülönbség alapján sokkal szorosabb mérkőzésre számítottunk, de az emberhátrány, és az a tény, hogy a vendégek kapuját a volt pankaszi polgármester védte (illetve fogalmazzunk úgy, ott állt a kapuban…), végül meggyőző Szalafő-győzelmet hozott.

Így hát boldogan és újabb jó sztorikkal felszerelkezve tértünk vissza a Gatter Fogadóba, ahol újra összefutottak a szálak, szép lassan mindenki visszaérkezett a túráról. Már csak a búcsúvacsora volt hátra, amihez Őriszentpéterre (egész pontosan Kovácsszerre) kellett átgurulnunk, de megérte, mert olyan „all you can eat” élvezetben volt részünk, hogy ihaj. A savanyú kerekrépa-levest vadhúsgombóccal alighanem még sokáig emlegetni fogjuk (azóta megtaláltam a receptjét, akinek kell, szóljon!), de a dödölle, a marhapörkölt és a csülkös pacal is hibátlan volt, és állítólag a másik húszféle finomság is, amiből sajnos már egy falat sem fért belém. Vacsora után Gojo tartott rövid beszédet, majd rögtönzött díjkiosztóra került sor, ahol a Csótár Rezső által készített mázas tányérok találtak gazdára, amelyek a találkozónak, az Őrségnek, a Mininek és a 60. évfordulónak állítanak emléket. A bázisra visszatérve még lecsúszott egy-egy ital a torkokon, de ezen a napon sem kellett senkit péklapáttal altatni, a kellemes fáradtság hamar elnyomott bennünket.

Másnap reggel az utolsó közös reggelire került sor (apropó, ezt még nem méltattam, de minden dicséretet megérdemel, különösen a házi májas és körözött!), ilyenkor mindig kicsit szomorú a hangulat (legalábbis az enyém). Valaki már eltűnt, mire felébredsz, valaki búcsúzkodik, valaki az utazótáskájával baktat lefelé a lépcsőn…ezúttal is így volt, de hát minden jó véget ér egyszer. Volt ugyan még tervben egy fakultatív kirándulás a lovászi légópincébe és a lenti gyógyfürdőbe, de ez most nagyrészt fakultatív is maradt, ide már nem, vagy nem sokan jutottunk el. Volt, aki a pénteken kihagyott veleméri templomot pótolta, és a környék ezúttal nem érintett látnivalóinak felfedezésére indult, mások a 8-as út felé vették az irányt, hogy a Balaton északi partján egyenek egy jó hekket. Én pedig Magyarszombatfán időztem még egy-két órát, mielőtt fájó szívvel, de magam mögött hagytam ezt a gyönyörű, nyugalmat árasztó tájat, és járatlan mellékutakon, szakmai érdeklődésből néhány 100 fő alatti, elnéptelenedett törpefalut (Kerkáskápolna, Ramocsa, Kerkafalva) is útba ejtve egy másik non-plus-ultra, a Balaton somogyi partja felé vettem az irányt. Este 10 volt, mire hazaértem, de kit érdekelt, sőt, örültem, hogy ilyen sokáig tartott ez a három nap.

Alighanem erre szokták mondani, hogy „kimaxoltam”. 66 órával és 840 kilométerrel korábban is tudtam, hogy nagyon jó lesz a hétvége, de még annál is jobb volt. Nagyon elfáradtam, de szellemileg, lelkileg olyan felüdülés volt, mint a legjobb találkozóimon az elmúlt 5 évben. Ha jól számoltam, 28 klasszikus Minivel jöttünk össze, közte régi és új, felvidéki, szlovén és osztrák ismerősök is. Ezúton is szeretném megköszönni Anikónak, Gojónak, Molnár Márkéknak és mindenkinek, aki bármit is hozzátett ehhez az élményhez, aki megálmodta és ilyen minőségben tető alá hozta ezt az évadnyitót.

Álljon ez példaként mindenki előtt, aki a jövőben találkozószervezésre adja a fejét, esetleg régóta kacérkodik a gondolattal, de nem mer belevágni. Lehet, hogy nagyon elfáradsz majd; lehet, hogy nem fog minden úgy elsülni, ahogy eltervezted; lehet, hogy néha kapsz egy kis hideget is; lehet, hogy a végén azt mondod: soha többet. De higgyétek el, baromira megéri. Ha van egy jó ötleted, kreativitásod, és van melletted néhány olyan ember, akire számíthatsz, akkor csak jó sülhet ki belőle, és mind a klubnak, mind a közösségnek, mind neked hasznára, hasznodra válik. Remélem, még sok ilyenben lehet részem a jövőben!

- BM -

Belépés


Név:


Jelszó:


Regisztráció

Szavazás

Milyen kütyün keresztül olvasod a honlapunkat?




szavazás állása és régi szavazások